Mark szemszöge

Tél volt. Azon a héten ünnepeltük Jacksonnal a 2. évfordulónkat. Az ismerőseink kezdetben nem nagyon támogatták a kapcsolatunkat, - mondván ebben az országban nem elfogadott - ennek ellenére nagyon jól megvoltunk. Azonban az utóbbi időben némi bizonytalanságot éreztem. Nem a szerelmünket kérdőjeleztem meg, hanem, hogy mi biztos egymásnak lettünk-e teremtve. 24 évesen nem akartam még lehorgonyozni senki mellett, úgy éreztem, kell nekem egy kis szabadság. Hadd kövessek el hibákat, és tanuljak belőlük. Másrészről szerettem Jacksont és a világért sem akartam elhagyni vagy megbántani. Kínoztak a gondolataim és érzéseim, ezért folyamatosan próbáltam őket elnyomni. Mindig arra az együtt töltött két évre koncentráltam, a sok közös emlékre, amiket együtt éltünk meg és úgy akartam ragaszkodni hozzá, mint az elején. 

Végül úgy döntöttem, adok magamnak időt, hogy átgondoljak mindent. Pár napig nem találkoztunk és én ez idő alatt úgy határoztam, szakítok vele. Nem szándékosan akartam bunkó lenni, de úgy véltem, a legjobb, ha az évfordulónkon mondom el neki, elvégre ilyen bizonytalansággal nem szerencsés ünnepelni. Nem beszélve arról, mit gondolt volna, ha pár napra rá kidobom. 

Idén úgy határoztunk, nem megyünk sehová, csendben évfordulózunk otthon. Estére voltam hivatalos Jackson lakásába, addig egész nap azon törtem a fejem, hogyan mondom el neki. Az agyam folyamatosan azon pörgött, a szekrény előtt állva, fürdés közben, de még fogmosáskor is gyakoroltam, hogy mondom el neki. Végül maradtam az improvizálásnál. Gyalog indultam el szerelmem lakása felé, bízva abban, hogy a csípős téli időjárás valamelyest megnyugtat. 

Fél óra múlva már Jackson teraszán álltam, várva, hogy beengedjen. Hiába voltunk együtt 2 éve, nem szerettem ennyire önállóvá válni az otthonában. 

- Szia, Mark! - köszöntött egy fülig érő mosollyal. Már épp szóra nyitottam volna a számat, mikor behúzott az ajtón és becsukva azt mögöttem nekidöntött, majd hezitálás nélkül ajkaimra tapadt. Még mindig képes volt elérni, hogy egyetlen csókjától remegni kezdjenek a lábaim. Egy pillanatra elbizonytalanodtam a szakítást illetően, de tudtam, most kell erősnek lennem és sziklaszilárdan kitartanom az elhatározásom mellett. 

Jackson igazán kitett magáért, azonban a finom illatok ellenére a torkomban lévő gombóc nem engedte, hogy akár egy falatot is magamba préseljek. Éreztem, hogy lassan itt az ideje előhuzakodni a témával. 

- Jackson, beszélnünk kellene...

- Ismerem ezt az arcot, Mark. Mi a baj? - Ez volt az utolsó lehetőség, hogy meggondoljam magam és élvezzük az évfordulónkat. Nem tettem. 

- Őszintén, én szeretlek, Jackson, de én nem akarom egyelőre lekötni magam. Szeretnék szabad lenni, új dolgokat tanulni. - Láttam rajta, hogy nem tudja mire vélni a mondandómat. Ki kellett mondanom. Pár másodpercig csak szótlanul néztem őt, hátha a szavak megformálják magukat és nem nekem kell szóra nyitnom a számat. Hiába vártam. - Sajnálom. Tényleg szeretlek, de szakítani szeretnék. - Nem tudtam volna megmondani, mi játszódhatott le benne. Az arca csalódottságot és végtelen szomorúságot tükrözött. A szívem szakadt meg. - Kérlek, ne keress, és ne akarj visszaszerezni, de ami még fontosabb: ne haragudj rám. Tudom, hogy most úgy érzed, nálam rosszabb ember a világon nincs, de hidd el, mindkettőnknek jobb lesz így. Szia, Jackson. - Már nyúltam volna a kilincsért, mikor elkapta a másik kezem. Hirtelen rántott magához, és olyan szenvedélyesen csókolt, mint talán még soha. De ebben a csókban bent volt az elkeseredettség és a búcsú. Mikor elváltam tőle, arcát kezdtem el kémlelni. Rettenetes volt úgy látni. A monológom alatt szemébe könnyek gyűltek, és meg sem próbálta őket visszatartani. Egymás után szántották végig tökéletes arcát. A szívem szakadt meg, de úgy gondoltam, helyesen tettem. Nem mondott semmit, ahogy én sem. Lassan húztam ki kezem az övéből és kiléptem az ajtón. Ezzel együtt pedig az életéből is eltűntem. 

Két hét telt el azóta az este óta. Otthon ültem, és valami viccesnek mondott tévéműsort bámultam, igazából faarccal. Azóta minden megváltozott. Hiányzott. Kegyetlenül. Ennek ellenére nem volt képem visszakönyörögni magam hozzá. Elfogadtam, hogy én voltam a bolond, és elrontottam mindent. Gondolataimból a telefonom csörgése szakított ki. Először azt gondoltam, talán ő az, de mikor megláttam a magán telefonszámot, csalódnom kellett. Végül felvettem, érdekelt, mit akarhatnak tőlem, habár akár téves is lehetett.

Sajnos nem volt az...

- Jó estét! Maga Mark Tuan? - Valami hivatalos ügy lehetett, a férfi hangsúlyából ítélve. 

- Igen, jó estét. Miben segíthetek?

- Egy bizonyos Jackson Wang nevű férfi miatt telefonálok. Az ön neve és telefonszáma volt beírva a telefonjába baleset esetén értesítendő személyként. Nagyon sajnálom, de az említett egy baleset következtében életét vesztette. - Nem akartam hinni a fülemnek. 

Aznap a férfi elmondta, hogy Jacks a vonat elé ugrott. Magamat hibáztattam. Alig bírtam létezni a mérhetetlen fájdalomtól. Mit tettem? Eldobtam magamtól, és nem bírta elviselni. Hogy lehettem ennyire önző? Napokat sírtam át az ágyamon ülve, és arra gondoltam, mit kellett volna másképp tennem. Nem kellett volna a hülye megérzéseimre hallgatnom. Nem kellett volna eldobnom őt magamtól. Ott voltam a temetésen. Igaz, leghátul, úgy, hogy senki ne vegyen észre, mert el tudtam képzelni, mennyire kíváncsi rám a családja a történtek után. Azóta pedig minden nap kijártam hozzá, és elmondtam, mennyire sajnálom. 

A fájdalom teljesen felemésztett, végül nem bírtam tovább. Írtam egy levelet, amit elvittem szerelmem sírjához, majd én is felkerestem a vasútnak azon részét, ahová ő is kiment azon az estén. A hó ugyanúgy elkezdett hullni, mint mikor az évfordulónkon otthagytam a lakásában. Egy pillanatig sem hezitáltam, mikor meghallottam a vonat hangját. Talán ott fent lesz rá esélyem, hogy egyszer megbocsásson nekem. 

Kedves Jackson!

El sem tudod hinni, mennyire sajnálom. Tudom, soha többé nem fogom tudni jóvá tenni. Egy idióta voltam. Azt gondoltam, ha vége lesz a kapcsolatunknak, minden jobb lesz, de nem így történt. Önző voltam, és nem törődtem veled. Nem értettelek meg, bolond voltam. Most bocsánatot akarok kérni, bár tudom, nem vagy már mellettem. Meg akarok változni. Miattad. Nem értettem meg, mennyit ért ez a szerelem. Most már látom azokat a dolgokat, amiket akkor nem láttam. Minden rád emlékeztet, és azt kívánom, bárcsak megjelennél és mellettem lennél. Ha visszatekerhetném az időt, nem tenném azt, amit tettem. Tudom, hogy nem változtat semmin, de arra kérlek, valahogy próbálj megbocsájtani nekem.

Örökké szeretni foglak

Mark