A lilával szedett részek a BTS The Truth Untold című dalából lettek kiemelve. 

Néha szeretek elmenekülni a világ elől. Ilyenkor rendszerint egy kertbe megyek, amely virágzó magánnyal van megtöltve. Nem egy valós hely ez, csupán valahol a szívemben létezik, de mégis, itt töltöm legszívesebben az időm. Tökéletesen egyedül lehetek, már nem mintha a való világban ez másképp lenne. Azonban a kertben valahogy jobb. Ott olyan nyugalom kerít hatalmába, amiről a valóságban még csak álmodni sem merek.

Amint beléptél az életembe, Hoseok, fontos lettél számomra, viszont ezt csak akkor vettem észre, amikor egy alkalommal láttalak elbújni ebben a kertben. Láttam, ahogy a kezed felveszi a kék virágokat. Ott álltál velem szemben, én pedig egyszerűen nem tudtalak nem csodálni. Oda akartam menni hozzád, és veled együtt fogni a virágot. Vágytam a közelségedre, arra, hogy közben kezünk összeérjen, bőrünkből apró szikrák pattanjanak ki. De tudtam, hogy ez nem lehetséges.

Ez a sorsom.

Ne mosolyogj rám minden nap, mikor beszélgetünk. Kérlek, ne tedd, mert hiába tudnám reggeltől estig azt a gyönyörű görbületet bámulni az ajkaidon, ez minden alkalommal darabokra töri a szívem.

Tudod, nem mutathatom meg magam neked, nem adhatom magam neked. Nem mutathatom meg a gyengeségeim, ezért felteszek egy maszkot, hogy elmehessek meglátogatni téged. Utálom, de a maszkon kívül semmim sincs. Ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy valamennyire a közeledben maradhassak.

Rengeteget gondolkoztam azon, hogy színt vallok neked. De mindig rájöttem, hogy nem lehetséges, hiszen ha megtenném, végképp elveszítenélek. Ugyanakkor kismilliószor elképzeltem, hogyan csinálnám. Van egy virág, ami rád emlékeztet, ami a magány kertjében nyílik. Neked akartam adni, miközben leveszem ezt a hülye maszkot. Igen, talán ez lenne a megfelelő módszer.

Félek.

A végén te is el fogsz hagyni, ahogy már annyi ember életem során.

Ezért úgy döntöttem, távol kell magam tartanom tőled, hogy a – már így is darabokban lévő – szívemet megvédjem.

De még mindig akarlak.

Sírok.

Valami történt. Amint megpróbáltalak figyelmen kívül hagyni, a kertem megváltozott. Benne a homokvár eltűnt és összedőlt.

Talán tényleg ez a sorsom. Ezért az egyetlen, amit tehettem, az az volt, hogy ültettem egy szép virágot, ami rád emlékeztetett, hogy nyíljon ebben a kertben, ebben a világban. Még a színe is ugyanolyan kék, mint amilyet te fogtál egyszer. Persze, hiszen ez a kedvenc színed.

A közeledben kell maradnom, miközben tudom, hogy soha nem lehetsz az enyém.

És még mindig akarlak.