Tavasz. Talán az év legszebb évszaka, hiszen ilyenkor éled újjá a természet. A fű zöldell, a gyümölcsfák virágba borulnak, tovább van világos, az idő melegebb, az emberek többsége pedig valahogy ezen hatások miatt boldogabbnak érzik magukat. 

Én is.

Már egészen kiskorom óta a tavasz volt a kedvenc évszakom, mert a hosszú, komor tél után azt éreztem, hogy én is újjá születtem. Vágytam arra, hogy egy pólóban tudjak az utcán sétálni, miközben orromba bekúszik a frissen nyíló virágok finom illata. Tudod, mire vágytam még, Jennie? Arra, hogy mindezt veled tehessem. Erre pedig reális esély is volt, ugyanis te itt voltál velem. Igen, voltál.

Egy gyönyörű áprilisi szombat volt, amit együtt terveztünk eltölteni, de mikor megláttalak, éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem véltem felfedezni a szokásos örömöt az arcodon, ahogy közeledtél felém.

„Lisa, én már nem érzem ugyanazt. Fejezzük be.”

Két mondat. Ennyi kellett ahhoz, hogy a virágzó tavaszom újra visszataszító téllé változzon.

Hazafelé sétáltam. Az égen sötét felhők gyülekeztek, a szél feltámadt, szerteszét fújva a virágzó fákról a fehér szirmokat. Aztán eleredt az eső is, de egyáltalán nem bántam, hisz így az arcomon végigfutó könnycseppek rejtve maradtak.

Megálltam az út közepén, mikor már csurom víz voltam. Csak álltam ott, miközben élveztem azt, hogy az ég velem együtt zokog.