Boldog szülinapot Réka! ♥

Jimin szemszöge

Nyár volt. Lehettem körülbelül 6-7 éves. Mindenki várta már a szabadságot, a hőséget, és persze a nyaralásokat. Én azonban egy valamiben különböztem a többiektől: nem arra vártam, hogy végre éjjel-nappal ülhessek a számítógép előtt, mint az osztálytáraim nagy része, hanem a nagyszüleimmel utazzunk a megszokott helyre, ahol mióta az eszemet tudom minden nyáron eltöltöttünk egy vagy két hetet.

Egy kedves kis üdülőfalu volt, ahol a nyaraló mindössze két utcányira volt a folyóparttól. A kis ház (ami egy szobából, konyhából és fürdőből állt) nagypapám nővérének családjáé volt. Ilyenkor mindig összegyűlt az egész rokonság, és mindenki sátorban aludt. Hangulatos volt az egész, mi, gyerekek egész nap játszottunk, vagy épp a felnőttek idegeire mentünk. A legjobb mégis az volt, hogy nem kellett tanulni, vagy bármilyen kötelességnek eleget tenni. Reggeli után lementünk a partra, majd este visszamentünk. Kaptam még egy horgászbotot is, amivel nagyon jól elvoltam, és persze büszke voltam a fogásaimra. Emlékszem, korán reggel nagypapámmal elmentem bevásárolni, és addig győzködtem, amíg vett nekem reggelire jégkrémet. Persze, utána mindkettőnk kapott mamámtól a helytelen táplálkozás miatt.

Teltek a felhőtlen boldogsággal töltött napok, majd egyik nap láttam a parton egy nálam kicsivel idősebbnek tűnő fiút. Nem voltam egy félénk gyerek, azonnal odamentem hozzá, hogy lenne-e kedve velem játszani. Igent mondott és egész nap el sem lehetett minket rángatni egymás mellől. Pontosan úgy, mint ahogy az elkövetkezendő két hétben sem. Ők ott táboroztak a parton és minden reggel magamba tömtem a reggelimet, hogy azonnal rohanjak játszani Yoongival. Alig bírtam ki nélküle azokat a pár órákat, mikor külön programot szerveztek a szüleivel. Volt olyan, hogy elmentek hajókázni, aztán, mikor láttam, hogy jöttek vissza, se szó, se beszéd elkezdtem rohanni felé, majd a nyakába vetettem magam.

Aztán, mint minden jónak, ennek is vége lett. Eljött az a nap, mikor indulnunk kellett haza. Szomorú voltam, nem akartam ott hagyni újdonsült legjobb barátomat, de nyilván nem volt beleszólásom a dolgokba. Megnyugtatásképp telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy felhívjuk majd egymást. Természetesen azt is, hogy következő nyáron ugyanitt találkozunk.

Az, az egy év csigalassúsággal telt el. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá, újra látni szerettem volna, és vele játszani egész nap. A telefonálásból annyi lett, hogy egyszer felhívtam, aztán nem is beszéltünk többet. Az iskolában természetesen jól tanultam, nehogy anyukám ilyen indokkal ne akarjon elengedni nyaralni.

Aztán ismét eljött a várva várt nap, mikor nagyszüleimmel ismét indultunk a megszokott hely felé. Egész úton izgatott voltam, reméltem, hogy megint sikerült pont ugyanakkor menni, mint ők. Az, az egy óra, amíg odaértünk, sokkalta hosszabbnak tűnt, mint előtte bármely évben. De egyszer csak megérkeztünk. Amint megállt az autó, mint akit rakétából lőttek ki, rohantam.

- Jimin, te mégis hová mész? – kiáltott utánam nagymamám.

- Megnézem, Yoongiék itt vannak-e. – Mintha mondani akart volna valamit, hogy miért maradjak még, de láthatta rajtam az izgatottságot, majd inkább egy „jó, menj, de vigyázz magadra” mondattal utamra engedett.

Életemben nem szedtem még úgy a lábaim, mint akkor. Ahogy leértem a partra, megláttam egy ismerős alakot a víz mellett. Tudtam, hogy ő az. A legnagyobb csendben settenkedtem mögé, majd óvatosan megütögettem a hátát, mire megfordult

- Jimin! – meglepettségtől és örömtől csillogó tekintettel nézett rám, majd azonnal magához szorított.

Ezután ismét egy felejthetetlen nyaralást töltöttünk együtt. Aztán megint eljött a búcsúzás pillanata. Viszont a rá következő évben, hiába vártam, már nem voltak ott. Aztán utána sem. Belenyugodtam végül, hogy a gyerekkori barátommal – aki iránt a végén már többet éreztem – többé nem találkozom. Azóta eltelt  tíz év. Elballagtam az általános iskolából, már majdnem gimnáziumból is, egyszóval felnőttem. Mégis rengeteget gondoltam rá. Próbáltam megkeresni, hiszen a 21. században az internet segítségével nem túl nehéz, de nem találtam.

Érettségi után nagyszüleim úgy döntöttek, hogy – idős koruk ellenére – azt az ajándékot kapom, hogy úgy, mint régen, elvisznek nyaralni. Ugyanoda. Igaz, most a hatalmas család nélkül, csak mi hárman, de nekem ez mindennél többet ért. Az a kis falu számomra a nyugalom szigete volt. Ott nem volt rossz dolog, csak a felhőtlen gyermekkoromra emlékeztető dolgok. Miután odaértünk, lementünk együtt a partra. Séta közben egy ismerős alakot véltem megpillantani.

- Yoongi..?