Jin szemszöge
Jiminnel ez a második karácsonyunk együtt. Idén úgy terveztük, hogy hozzánk jön mindkettőnk családja Szentestére. Tökéletes ünnepet szerettünk volna. Már egy hónappal az ünnepek előtt elkezdtünk tervezgetni, szervezgetni, hogy minden úgy menjen, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Közösen kitaláltuk a menüt, bevásároltunk mindent, csakhogy ne a legnagyobb tömegben kelljen majd.
A konyhában sütöttem-főztem, a házban szóltak a megszokott, mindenki által betéve ismert, karácsonyi zenék, mégsem tudták elnyomni a kintről érkező választékos káromkodást. Kinéztem az ablakon és a sejtésem beigazolódott: Jimin szenvedett a fával, mert akárhogyan faragta, csak nem akart egyenesen állni. Mosolyogtam rajta, aztán úgy döntöttem, nem ártana kimenni segíteni neki. Végül kettőnk szenvedése annyit eredményezett, hogy a fa még mindig ferdén állt, de egy „úgyse veszi észre senki” mondattal végül elkezdtük becipelni a házba. A szerencsétlenkedésünk után az nézhetett még ki viccesen. Nem baj, sikerült, fa a helyén, állhattunk neki a díszítésnek. Előszedtem mindent, majd el is kezdtük. Egy óra múlva ott tartottunk, hogy már csak a csúcsdíszt kellett feltenni (mert persze, hogy akkor jut eszünkbe, mikor már tele van gömbökkel meg szaloncukrokkal). Jimin lelkesen jelentkezett a feladatra, amit természetesen átengedtem neki. Amíg ő előkerítette valamelyik doboz legmélyéről az említett tárgyat, addig én hoztam a létrát. Szerelmem felállt rá, és (még így is nyújtózkodva) próbálta a megfelelő helyre tenni a díszt.
Egy pillanatra nem figyeltem oda, erre hatalmas csattanás és a következő pillanatban Jimint a földön találtam, a fát meg vízszintes helyzetben. Első dolgom volt odarohanni hozzá és aggódva kérdezgetni, jól van-e, fáj-e valamije és hasonlók. Faggatásomból egy éles, visító hang zökkentett ki mindkettőnket. A tűzjelző… Egy gepárd gyorsaságával ugrottunk fel és rohantunk a konyhába, ahol fekete füst szállt fel a sütőből. Azt hiszem, bent felejtettem a süteményt. Hoppá. Szerencsére időben érkeztünk, tűz nem keletkezett. Gyorsan kikapcsoltam a sütőt, majd kiszellőztettem. Hát, akkor az édességnek annyi...ahogy a fának is. Jimin szomorúan pislogott rám. Igyekeztem olyan érvekkel megnyugtatni, mint „ettől még nem dőlt össze a világ”, vagy „az a lényeg, hogy a családdal töltjük az ünnepet”, amitől úgy láttam, kicsit megnyugodott. Együtt rendbe raktuk a konyhát, majd a fa maradványait is eltakarítottuk. Éppen leültünk tévézni, mikor csörgött a telefon. Jimin felpattant, hogy felvegye, majd majdnem sírva jött vissza. Kérdeztem, mi történt, de ő csak duzzogva vágta le magát a kanapéra. Végül addig nem hagytam békén, míg el nem mondta, hogy az anyukája hívta, hogy a Szentestét biztos, hogy nem tudják velünk tölteni a hatalmas havazások miatt. Akkor már biztos voltam benne, hogy az én családom sem fog tudni jönni, majd pár percre rá én is megkaptam ugyanazt a telefont. Szegény Chim. Annyira azt szerette volna, ha tökéletes ünnep lenne. Nem bírtam látni a szomorúságot az arcán, ezért eldöntöttem, hogy valahogy jó kedvre derítem. Addig kezdtem csikizni, míg el nem értem, hogy ajkai végre mosolyra húzódjanak. Ezután ott kezdtem el apró puszikkal behinteni bőrét, ahol csak értem. A fülébe suttogtam, majd egy határozott mozdulattal felkaptam és besiettem vele a hálóba. Bármi is történjék, nem hagyhatom, hogy szomorkodjon.
