Létezik az, hogy együtt vagy egy emberrel, de nem tudod szeretni? Elvileg velem ez történt. Három évig voltam párkapcsolatban. Igazából én jól éreztem magam Jooheonnal, de valahogy soha nem voltam képes magamtól hozzábújni, vagy szerelmes dolgokat mondani, sem a mások által annyira kedvelt beceneveken hívni. Nem tudtam és nem is akartam napjában kismilliószor elmondani neki, hogy „szeretlek”. Számomra az ideális az lett volna, hogy élünk együtt, egymás mellett, és ennyi. Viszont ő nem erre vágyott. Neki olyasvalaki kellett, aki érzelmi szempontból pont az én szöges ellentétem, aki meg tudja adni neki mindazt, amire vágyik.
A kapcsolatunk vége felé már majdnem mindennapossá váltak az ebből kiinduló veszekedések. Meg sem tudom számolni, hányszor lett a fejemhez vágva, hogy egyszerűen képtelen vagyok a szeretetre, én pedig szinte minden alkalommal azzal kontráztam, hogy ez az egész csakis az ő hibája, holott én is nagyon jól tudtam, hogy ez nem így van. Elegem volt már mindenből: a folyamatos kioktatásokból, vitákból, sértődésekből. Nem akartam már. Menekülni szerettem volna mellőle. Láttam, hogy ostorozza magát amiatt, amiket mondtam neki, de ez kellett ahhoz, hogy képes legyen elengedni. Hogy azt gondolja, jobbat érdemlek nála. Végül elfogyott a türelmem és az egyik tányérdobálós vita alkalmával összepakoltam a cuccom, és elmentem. Csúnya szakítás volt, de erre volt szükségem. Vágytam a szabadságra. Kivettem egy szobát a legközelebbi szállodában, amíg nem találtam új lakást.
Heteket töltöttem ott, mert nem siettem el a keresgélést. Minden lehetőséget kétszer meggondoltam, hiszen nem volt mindegy, hol kezdek új életet. Messze akartam menni, egy olyan helyre, ahol senki nem ismer, ahol tiszta lappal indíthatok.
Végül az örökkévalóságig tartó kutakodás után találtam egy szépnek tűnő, ráadásul olcsó kertes házat az ország másik végében található kisvárosban. Egyszerűen annyira tökéletes volt, annyira beleszerettem első látásra, hogy egyből le is csaptam rá. Nem akartam húzni az időt azzal, hogy megnézem az épületet, körbevezetnek, csak mihamarabb költözni szerettem volna. Telefonon lebeszéltem a tulajjal, hogy megveszem, és pár nap múlva érkezem. Még meg is dicsértem magam, milyen jó vételt csináltam.
Mikor azonban kiszálltam az autóból új otthonom előtt, nem teljesen az a látvány fogadott, mint amire számítottam. Sőt, egyáltalán nem. A házat egy kis jóindulattal sem lehetett a lepukkant-nál szebb jelzővel illetni. Valószínűleg ezért létezik az, az aranyszabály, hogy látatlanban nem veszünk semmit. Mivel visszaút már nem volt, muszáj volt keresnem a városban egy építkezési vállalatot, akik felújítják nekem.
Végül sikerült találnom egyet, ahol – előzetes utánanézéseim alapján- elég jól dolgoztak. Beszéltem velük, és azt ígérték, hogy kiküldik az egyik alkalmazottjukat, aki felméri, mennyibe kerülne a renoválás. Legnagyobb meglepetésemre már másnap kopogtak az ajtómon. Kinyitottam, és egy fiatal férfit láttam magam előtt. Vörös haja volt és magabiztos kiállása. Izmos mellkasán feszült fekete pólója. Mikor bemutatkoztam, féloldalas mosolyra húzta a száját, és úgy mondta el, hogy Shin Hoseoknak hívják és azért jött, hogy megnézze a házat. Amint végeztem a körbevezetéssel, megígérte, hogy néhány nap múlva jönnek a munkások, és, hogy előtte hívni fognak. Reméltem, hogy a többi alkalmazott nem olyan, mint ő. Kicsit furcsának tartottam a „Ha gondolod, segíthetek felavatni a hálószobát” és hasonló megszólalásait. Hatalmas szerencsém volt, hogy anno mindig félre tettem a fizetéseimből, szóval könnyedén tudtam finanszírozni a felújítást, de lassan el kellett kezdenem új állás után nézni.
Már értettem, miért dicsérték annyian ezt a vállalkozást. Egy hét sem telt bele és telefonáltak, aztán még aznap elkezdték nálam a munkát. Eleinte nem nagyon felügyeltem, mit csinálnak, csak a vezetővel egyeztettem néhány dolgot. Rosszat nem hallottam róluk, így teljes mértékben megbíztam bennük. Egyik nap, portalanítás közben eszméltem rá, hogy milyen régen is ültem le, és vettem a kezembe egyet, a kedvenc könyveimből. Szóval úgy döntöttem, pihenek kicsit: csináltam magamnak egy bögre teát, majd leültem a nappaliba olvasni. Hiába nem voltam egy romantikus alkat, teljesen belemerültem Simone Elkeles Tökéletes kémia című regényébe. Olyannyira, hogy amíg a tökéletes Alexről fantáziáltam, észre sem vettem, hogy valaki belépett a nappaliba. Arra eszméltem fel, hogy néhányszor megköszörülte a torkát annak reményében, hogy egy kis figyelmet szentelek neki. Felnéztem a könyvemből, ráemeltem a tekintetem, és abban a szent pillanatban a lélegzetem is elállt. Olyat éreztem, amit azelőtt még soha. Megremegett a kezem, a szám kiszáradt, a gyomromban pedig valóban éreztem a sokak által előszeretettel emlegetett pillangókat. A látvány, ami elém tárult eredetileg nem túl említésre méltó, de az én elmémbe egy életre beleégett. Egy nagyjából velem egykorú férfi állt előttem. Magas volt, erős fizikummal. A tipikus szépségideállal ellentétben bőre napbarnított volt, melyet még jobban kiemelt fehér pólója és világos farmere. Fekete haja a tűző napon folytatott munkától nedvesen tapadt homlokára. Sötétbarna szemeivel engem fürkészett, miközben láttam, hogy mond valamit, de szavai nem jutottak el a tudatomig, annyira megbabonázott. Akkor kaptam észbe, mikor már értetlen arckifejezéssel bámult rám.
- Ne haragudj, elismételnéd még egyszer, kérlek? Kissé elkalandoztam. – Ennél nagyobb idiótát nem is csinálhattam volna magamból.
- Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, milyen színűre fessük a terasz kerítését. – Mély hangja zene volt füleimnek. Néhány másodpercnyi gondolkozás után végül a fehér mellett döntöttem. Ezen információ tudatában már készült visszamenni dolgozni, mikor utána szóltam.
- Várj. Még be sem mutatkoztam. Yoo Kihyun vagyok, és te?
- Son Hyunwoo.
Attól a naptól kezdve szinte mindig az udvaron találtam valami elfoglaltságot, csak azért, hogy Hyunwoot láthassam. Rengetegszer találkozott a pillantásunk, amikor épp egyikünknek sem volt dolga, sokszor eszméltem fel arra, hogy egymást bámuljuk. Egyik nap hirtelen kertészkedni támadt kedvem. Viszont mivel nem vagyok valami rendszerető ember, mikor bementem ebédelni, az összes szerszámot szanaszét hagytam a kertben. Ezt pedig kifelé menet teljesen elfelejtettem. Meg azt is, hogy nem ártana lenyírni a füvet, mert akkora volt, hogy bármi könnyedén elveszett benne. Pont úgy, mint a gereblye, amit nem vettem észre, - mondjuk ez amiatt is történhetett, mert hátrafelé - bámultam és sikeresen ráléptem, erre az jól homlokon csapott. A hirtelen ütéstől hátratántorodtam, majd szépen el is estem. Újdonsült kiszemeltem ezt persze premier plánban nézhette végig. Egy pillanat alatt odarohant hozzám, hogy megkérdezze, jól vagyok-e, és felsegítsen. Lányos zavaromban csak elmotyogtam neki egy „jól vagyok, köszi a segítséget”, majd sprinteltem is be a házba. Tükörbe nézve egy rák simán elbújhatott volna mellettem, annyira vörös voltam. Aznap már csak akkor mentem ki, mikor feltétlenül szükség volt rám.
Ahogy teltek a napok szomorún eszméltem rá, hogy bár a házam szépül, egyre kevesebb a munka, ezzel egyenesen arányosan pedig kevesebben is dolgoznak. Minden másodpercet meg akartam ragadni arra, hogy lássam őt, hisz nem tudhattam, mennyi időm maradt még. Az idő azonban akkor telik a leggyorsabban, amikor az ember azt kívánja, bár megállna, vagy legalább lelassulna. Ám túl hamar eljött az a nap, amikor a csapat vezetője informált, hogy másnap már csak egy embere jön, mert a maradékot be tudja fejezni. Nem mertem remélni, hogy pont Hyunwoo lesz az, aki marad. Túlságosan féltem. Attól, hogy annyira elkezdek hinni benne, hogy végül mégse úgy lesz. Nem akartam csalódni. Akárhányszor megláttam, olyan érzés kerített hatalmába, ami előtte soha. Hirtelen megértettem, mikről beszélt Jooheon minden egyes veszekedésünk alkalmával, Amikre vágyott volna tőlem: ölelések, kedves szavak, forró csókok. Vágytam mindenre, de Hyunwoo mellett. Vele mindezt el tudtam képzelni.
Másnap reggel alig hittem a szemeimnek, mikor álmain főszereplőjével találtam szembe magam az ajtó előtt.
- Hát te? Hogyhogy itt vagy? – igyekeztem nem bunkó lenni, de hirtelen meglepettségemben az első gondolataim hagyták el a számat.
- Mostantól csak én jövök. Már nincs sok tennivaló.
Miután beengedtem, megkínáltam kávéval, pont, mint azután minden egyes nap. Miközben dolgozott, folyamatosan körülötte tébláboltam, olykor még meg is kértem, hadd segítsek egy-két dologban. Ilyenkor rengeteget beszélgettünk. Elmeséltem neki, miért költöztem ide. Hihetetlen volt, mennyire megértett. „Biztos, még nem találtad meg az igazit”. Igaza volt. De talán most, gondoltam. Abban a pár napban, mintha újjászülettem volna. Őszintén tudtam nevetni, és a végén már a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy vele vagyok. Amivel azonban nem számoltam, az az volt, hogy lassan teljesen kész lett a házam, és eljött az ideje a – valószínűleg örökre szóló- búcsúnak. Tudtam jól, hogy nem volt közöttünk semmi, mégsem akartam elveszíteni. Az utolsó napon, miután minden holmiját összeszedte, kikísértem a kapuig. Az ő szemeiben is megcsillanni véltem némi szomorúságot, de az egészet nem tudtam hova tenni. Megköszöntem mindent, majd elindult lefelé az utcán. Ám még az ajtóig sem értem vissza, mikor meghallottam a hangját. Hevesen dobogó szívvel fordultam meg, majd mentem közelebb hozzá.
- Kihyun…csak annyit szeretnék mondai, hogy nagyon megkedveltelek és…ah, ez annyira elcsépelt, de fogalmam sincs, mi mást mondhatnék. Szóval csak meg akartam kérdezni, lenne-e kedved eljönni velem valahová? – Szavait hosszú percekbe telt csak felfognom, túl szépnek tűnt az egész szituáció ahhoz, hogy igaz legyen.
A szívemről, mintha mázsás kövek hulltak volna le, testemet átjárta a boldogság. Lassan áthajolt a kapu felett, majd óvatos csókot lehelt ajkaimra. Fogalmam nem volt, mennyi ideje álltunk ott, de abban teljesen biztos voltam, hogy a legjobb döntés volt a költözés, és, hogy valóban új életet kezdhetek. Vele.
