Yuta szemszöge

Miért nem vagyok képes ennyi idő után sem túltenni magam rajta? Talán most még jobban vágyom rá, mint eddig bármikor. De most vagyok a legelkeseredettebb is. Folyamatosan mardossa a lelkem az elválás pillanata. Két hetünk maradt. Ennyi időm van arra, hogy azon tépelődjek, mi lett volna, ha. Ha jobb lettem volna. Ha nem mondta volna kifejezéstelen arccal ezt: "Nem érzem magam boldognak".

Ez a mondat beleégett az elmémbe, és azóta belülről kínoz. Én sem éreztem magam annak. Akkor már nem. Mert az egész már nem olyan volt, mint az elején. Nem az a mesébe illő csoda, amit elképzeltem. Bármit megadnék azért, hogy abban a világban élhessek vele, amit annyiszor megálmodtam. Olyan dolgokat mondjon nekem, mint akkor. Ott legyen, mikor kell, mikor a legnagyobb szükségem van rá. Szeressen. 

De már minden hiába. Öt évig voltam vele összezárva A szakításunk után már egyáltalán nem is beszélgettünk. Naivan vártam valamiféle csodára, hogy majd megváltozik a véleménye, máshogy kezdi el látni a dolgokat, de nem történt semmi. Én azonban nem tudtam nem szeretni. És most sem vagyok rá képes. Pont, mint arra, hogy végleg elengedjem. Nem tudom elfogadni, hogy talán soha többé nem láthatom. Az arcát. A szemeit. A mosolyát. Bár vissza tudnám tekerni az időt. Nem azért, hogy bármit is máshogy csináljak és ne fájjon. Hanem, azért, hogy még ne kelljen elengednem. 

Messzire fog minket sodorni az élet egymástól. De egy valamit biztosan tudok: soha, amíg élek nem fogom elfelejteni azt a néhány napot, amikor a világ legboldogabb emberének éreztem magam mellette. Hogy bármin menjek keresztül, mindig szeretni fogom a szívem legmélyén életem első szerelmét: Johnnyt.