Jin szemszöge
Borongós januári nap volt. Alapból utálom ezt a hónapot, mert üres, sötét és hideg. Nincs már meg sem a tél kezdeti varázsa, se a karácsony. Hazafelé tartottam az iskolából, a vállaimat nyomta a mázsás táskám, mindezek mellett pedig valami eső és hó keveréke esett. Esernyő hiányában remek volt így sétálni. Mikor a szél is feltámadt, az arcomba fújva a csapadékot, azt hittem ennél rosszabb már nem lehet ez a nap. Pedig egy évvel ezelőtt bármilyen időjárási jelenség mellett boldog lettem volna.
Múlt tanév elején új diák érkezett az osztályunkba. Mikor szeptember elsején a tantermünkben megláttam, egyből megtetszett. Nem akartam elhinni. Olyan furcsa volt, hogy egy teljesen ismeretlen ember a puszta létezésével el tudja érni, hogy azok a bizonyos pillangók rakoncátlankodni kezdjenek a gyomromban. Azt azonban nem gondoltam, hogy első látásra belé szerettem. Egyébként is száz százalékig biztos voltam benne, hogy észre sem fog venni. Hirtelen minden lány nagyon segítőkésznek bizonyult, hogy majd ők körbevezetik. Azonban a fiú nem szerette a felhajtást. Egy udvarias ’Köszönöm, majd talán később.’ után a tantermet kezdte el pásztázni üres helyek után kutatva, mire megakadt a szeme a mellettem lévő széken. Elindult felém, majd miután tudtára adtam, hogy szabad a hely leült mellém. Itt kezdődött minden. Előtte sose beszélgettem igazán senkivel. Az életemet a sötétség jellemezte, amíg ő be nem lépett abba. A depresszió mély szakadékába zuhantam és fogalmam sem volt, hogyan másszak ki belőle. Nem voltak barátaim sem. Néha komolyan el kellett gondolkoznom azon, hogy vajon az osztálytársaim tudják e nevem, vagy csak úgy ismernek, mint 'az a magának való valaki a hátsó padsorban'.
És akkor jött ő. A mosolyával beragyogta a világomat. Ez az érzés a szívemnek olyan volt, mint mikor a hosszú tél után tavasszal egy virág kibújik a föld alól és újra kap napfényt. Egy idő után elkezdtem valami különlegeset érezni. Később már arra is nagy figyelmet kellett fordítanom, hogy normálisan lélegezzek, mikor hozzám szólt. Viszont ő nem szentelt túl nagy figyelmet nekem. Ugyanolyan osztálytárs voltam neki, akárcsak a fennmaradó 25 ember, annyi különbséggel, hogy egymás mellett ültünk. Nem vette észre egyetlen szerelmes pillantásom sem felé. Igazából örültem is neki valamilyen szinten. Nem hiszem, hogy feldobta volna a tény, hogy szerelmes belé az egyik osztálytársa, aki történetesen ugyanazon nembe is tartozik.
Voltak alkalmak, mikor beszélgettünk. Sokat. Mindig is gondoltam, hogy jó ember, ezután azonban még szerelmesebb lettem, már ha ez egyáltalán lehetséges. Több mint egy órát ültünk egymással szemben és egyikünknek sem állt be a szája. A semmiről is részletesen társalogtunk. Kiforgatta a szavaimat, amivel megnevettetett. Furcsa viccei voltak, de nekem tetszettek.
Azon kívül, hogy észre sem vett egy baj volt. Még barátoknak sem nevezhettem magunkat, a zöld szemű szörny azonban kíméletlenül kínzott engem. Ha csak ránézett, vagy szóba elegyedett valaki mással, végtelenül szomorú lettem. A családom folyamatosan azzal nyaggatott, hogy mondjam el neki, mit érzek, én azonban túl gyáva voltam. Minden vágyam az volt, hogy vele lehessek, de féltem elmondani neki. Veszítenivalóm nem sok volt, de abszurdnak gondoltam, hogy odaállok elé és közlöm vele a tényeket. Inkább halogattam. Ez volt a vesztem. Nem sokkal később hirtelen nem jött iskolába. Azt hittem beteg, de az osztályfőnök elmondta, hogy elköltözött a családjával és itt hagyta ezt az iskolát. Napokat sírtam végig, magamat okolva, hogy nem vallottam neki színt, hátha maradt volna miattam. Visszaestem ugyanabba az állapotba, amiben előtte voltam: kedvem semmihez nem volt, igazából mindent mindegynek gondoltam, semmi nem érdekelt, a jegyeim romlottak. Folyton feketében jártam, úgy éreztem magam, mint egy szellem.
Mikor azon a borongós januári napon sétáltam haza és azt gondoltam, ez a nap rosszabb nem lehet, egy ismerős alakot láttam felém sétálni. A szívem, amit azóta több-kevesebb sikerrel sikerült helyre raknom, abban a pillanatban újra darabokra tört.
