Yoongi szemszöge
Szeptemberben ismertem meg Jimint. Gólyaként jött arra az egyetemre, ahol én végzős diák vagyok. Szívesen segítettem neki, mikor egyszer a folyosón sétálva odajött hozzám, hogy merre találja az egyik előadót. Mivel semmiképp sem akartam, hogy eltévedjen, inkább odakísértem. Miután megkérdeztem, hogy hívják, elkezdtünk beszélgetni. Azután egyre többször futottunk össze az iskolában, majd megkérdeztem, meginna-e velem egy kávét. Sok időt töltöttünk együtt és szépen lassan egymásba szerettünk. Nehezen ugyan, de rávettem, hogy hagyja ott a kollégiumot és költözzön hozzám, az albérletbe. Ez másfél hónap kemény munkája volt. Az tartotta vissza, hogy ő még nem kapott ösztöndíjat, és nem hagyhatta, hogy mindent én fizessek, ha egyszer ő is ott lakik. Miután ezredjére is elmondtam neki, hogy ez tényleg nem probléma, a száját húzva ugyan, de beadta a derekát.
Idén karácsonyra egyikünk sem utazott haza. A tanév kezdete óta már voltunk mindkettőnk családjánál és beadagoltuk nekik azt, hogy mi tulajdonképpen egy párt alkotunk. Meglepetésünkre a szüleink egyből elfogadták a helyzetet, sőt, még örültek is neki, ezért természetesen azon sem problémáztak, hogy idén kettesben szeretnénk ünnepelni.
Nem volt sok időnk készülődni, ugyanis a vizsgaidőszakok meggátoltak benne, de azért a zsúfolt napirendbe beleszorítottunk a favásárlást. Jimin megvárt a suliban az egyik vizsgám után, majd célba vettük a legközelebbi kertészetet. Igazság szerint én az első fenyőt elvittem volna, de Chim a legszebbet szerette volna. Ha nem válogatott egy órán keresztül, akkor szerintem egy percig sem. Végül megtalálta élete örökzöldjét, majd mehettünk haza. Mivel nekem ez volt az utolsó vizsgám, Jimin meg állítása szerint már mindent megtanult, elkezdtük szervezni a Szentestét. Nem kellettek nagy dolgok, tekintve, hogy senki nem jön. Megbeszéltük, hogy rendelünk pizzát, mert főzni egyikünk sem tud. Arra viszont sikerült rávennie, hogy süssünk együtt süteményt, mert az szerinte „olyan romantikus”. Addig nem hagyott békén, míg végül igent nem mondtam neki. Főleg, hogy utána kifejtette, hogy mit tudnánk kezdeni a maradék tejszínhabbal.
Minden jól ment egészen addig, amíg 22-én belém nem hasított a felismerés, hogy két nap múlva Szenteste és én bizony még nem vettem semmit. Kisebb pánikroham tört rám és egy „Szia, Jimin, majd jövök, szeretlek” kiáltással elrohantam otthonról. Szerencsére még nyitva voltak a boltok. Bejártam Szöul egész belvárosát, kismillió boltba benéztem, de semmi olyat nem találtam, amit megfelelőnek tartottam. Válogatós lennék? Elképzelhető. Már kezdtem elveszíteni minden reményemet, és komplett beszédet raktam össze a fejemben, hogyan kérjek szerelmemtől bocsánatot, mikor megakadt egy üzleten a szemem. Egyből tudtam, hogy mit is szeretnék. Miután kiválasztottam az ajándékot, megbeszéltem az eladóval, hogy majd 24-én megyek érte, ugyanis nem nagyon lehetett sehol elrejteni.
Karácsonykor délelőtt elmentünk vásárolni (végül abban állapodtunk meg, hogy csak pizza alapot veszünk és megcsináljuk mi, elvégre így már nem nagyon lehet elrontani), majd meglátogattunk egy cukrászdát, és bevásároltunk sütiből is, mivel a közös sütésből az lett, hogy az a kész valami mindenre hasonlított, csak sütire nem. Otthon felállítottuk a fát, és elkezdtük feldíszíteni. Hihetetlen volt látni Jimint. Mint egy kisgyerek, annyira élvezte. Én már ott tartottam, hogy abban elfáradtam, hogy néztem. El nem tudtam képzelni, hogy lehet benne ennyi energia.
A díszítés után én legszívesebben pihentem volna, de Jimin minden áron ajándékozni akart. Kihoztam a vendégszobából a dobozt, majd átnyújtottam neki. Mikor felnyitotta a tetejét, még a szája is tátva maradt. Azt az arcot megérte látni, mikor kiemelte a dobozból a fehér kiskutyát masnival a fején. Én pedig egy ezüst színű karkötőt kaptam, amire ez volt gravírozva: J&Y.
Az ajándékozás után Jimin is lenyugodott, leültünk tévézni, miközben felváltva simogattuk újdonsült családtagunkat. Kb egy óra múlva már mindketten éhesek voltunk, így elkezdtük megcsinálni a pizzát. Vagyis inkább Jimin csinálta, ugyanis jobbnak láttam csak segíteni neki. Nem nagyon szerettem volna felgyújtani a házat. Mikor kész lett a vacsoránk, azzal együtt fészkeltük be magunkat ismét a kanapéra, és elkezdtük bámulni a tipikus karácsonyi filmeket. Meglepően az sem érdekelt, hogy milyen nyálas a sztori, hiszen ott ült mellettem a szerelmem, és vele bármit hajlandó voltam végignézni. Meg kell, hogy mondjam, Jimin igazi konyhatündér. Életemben nem ettem olyan finom pizzát, mint amilyet ő sütött. Mivel a mi sütink nem sikerült valami fényesre, az összes tejszínhab megmaradt. Este pedig, egy újabb meglepetésként számára, valóra váltottam vágyait. Úgy gondolom, ez volt életem legszebb és legmeghittebb karácsonya.
