Jackson szemszöge

Egy hét és végre elkezdődik a mindenki által várt két hetes szabadság. Szabadságot mondtam volna? Szóval a téli szünet. Nem is reménykedem a pihenésben, hiszen biztos, hogy minden tanár egy rakat házit és tanulnivalót fog feladni, hozzátéve persze, hogy „azért pihenjünk is”. Mintha lenne rá időnk…

Semmi kedvem nincs iskolába menni, egyedül az a tudat vígasztal, hogy talán a héten már mindenki ünnepi hangulatba kerül és remélhetőleg, csak filmezni fogunk órákon, valamint az, hogy pénteken csak az iskolai karácsony lesz megtartva és utána mindenki mehet a dolgára. Erről jut eszembe: ma lesz a karácsonyi húzás az osztályok körében. Leszokhatnánk már erről, elvégre nem vagyunk az általános iskolában, ahol még hatalmas újdonság ez az egész. - Pláne, ha olyan osztálytársat húzok, akivel négy év alatt, ha három szót beszéltem, akkor túlzok. -

Beérve a terembe lepakolom a cuccom a leghátsó padsorba, Namjoon mellé. Kár, hogy olyan szerencsém úgysincs, hogy őt kapjam. Pedig a legjobb barátomnak nevezhetem egészen a gólyatábor óta. Néhány perc múlva megjelenik az osztályfőnök a jól ismert sapkával, majd körbeviszi azt a teremben. Kíváncsi vagyok, mégis csak szünetben hajtogatom ki a kis cetlit, nehogy a mellettem ülő lássa.

A szívem hirtelen kihagy egy ütemet, mikor meglátom a nevet a papíron. Nam. A gyomrom azonnal görcsbe rándul és tudom, hogy most kell megerőltetnem a fantáziámat, ugyanis a lehető legtökéletesebb ajándékot szeretném adni neki. Ha nem említettem volna, sajnos (vagy nem, ezt még nem tudtam eldönteni) én azóta a bizonyos gólyatábor óta nem csak a legjobb barátomként tekintek Namjoonra. Hogy tudja-e? Dehogy. A legjobb barátjaként azonban volt szerencsém órákon át tartó áradozását az egyik évfolyamtársunk, Lee Jooheonről. Nem volt valami felemelő érzés, de az ő boldogságát többre tartottam a sajátomnál, ezért mindig végighallgattam, ha úgy volt tanácsokat adtam. Jooheon… Hirtelen támad egy zseniális ötletem. Megvan a legtökéletesebb ajándék Namnak: szervezek neki egy randit.

Egész héten nem unatkozom: tervezgetek-szervezgetek. Most adok hálát annak, hogy jóban vagyok a másik osztállyal, így könnyen meg tudom beszélni Jonginnal, hogy a megadott időpontban a megadott helyre hozza el Jooheont.

Az iskolai karácsonyra ajándéknak csak egy nagy tábla csokit viszek és nyilván furcsának tűnt mindenkinek, én tudom, hogy az igazi meglepetés még hátra van.  Végigszenvedjük a nyálas filmet, majd az ünnepélyt is, hogy aztán végre indulhassunk haza. Megkérdezem Namot, hogy van-e kedve meginni egy kávét, amit örömmel fogad el. Semmit sem sejt, az ilyenek nálunk gyakoriak.

A kávézóban ülve nagyban beszélgetünk a szüneti terveinkről, mikor nyílik az ajtó, majd belép rajta Jongin és Jooheon. Kikérik ők is az italaikat, majd csatlakoznak a mi társaságunkhoz. Hogy ne legyen túl feltűnő, Jonginnal még maradunk egy ideig, majd bejelentem, hogy nekem most mennem kell és újdonsült szövetségesem is követ. A többiek maradnak.  Éppen kilépek a helyiségből, mikor valaki megfogja a karom. Hátrafordulok és nagy meglepetésemre Jooheon áll velem szemben. Kér, hogy maradjak, elvégre tudja ő nagyon jól, hogy Namjoon nekem több, mint a legjobb barátom. Próbálnék ellenkezni, de nem hagyja.

Végül pedig ott kötök ki én is annál a bizonyos asztalnál és bevallok mindent Namnak. Értetlen pillantások helyett azonban mást kapok: egész délután beszélgetünk, ezalatt pedig kiderül, hogy igazából nem vagyunk közömbösek egymás iránt. Lehet, hogy mi hárman együtt folytatjuk?

Ki tudja, mit hoz az újév…