Gyerekként soha nem értettem, hogyan lehetnek szomorúak azok az emberek, akik szerelmesek, hiszen állítólag a legjobb érzés a világon. Akkor miért van az a sok összetört szívű, az életben már semmi szépet nem látó ember?

Vágytam a szerelemre. Mindennél jobban. Arra, hogy legyen mellettem valaki, hogy megtaláljam a másik felem. Arra azonban nem gondoltam, hogy mint egy tornádó, végigsöpör az életemen, majd fenekestül felforgatja azt. Ennek a természeti jelenségnek pedig neve is volt. Nem is akármilyen. A világon a leggyönyörűbbnek találtam, kergettem az alkalmakat, hogy kimondhassam, hiszen olyan volt számomra, akár a legszebb dallam. Kim Taehyung.

Tizedik osztályos voltam, mikor először találkoztam vele. Az évnyitón az iskola folyosóján. Új diák volt az osztályunkban. Lénye egyből magával ragadott, amikor azonban megszólított, és szemeibe néztem, pillanatok alatt elvesztem a sötétbarna íriszekben.

Már akkor tudtam, hogy nincs visszaút. Puszta létezésével magához láncolt, ha akartam volna is képtelen lettem volna menekülni, de eszem ágában sem volt. Hirtelen a kedvenc időtöltésem az iskolába járás lett, csak azért, hogy gyönyörködhessek benne nap, mint nap. Elkezdtem reménykedni abban, hogy egyszer majd közeledni kezd felém, hogy egy nap a róla dédelgetett titkos álmaim valóra válnak. Azonban hiába teltek a hetek, hónapok, majd évek, egyáltalán semmi jelét nem mutatta annak, hogy esetleg érdekelném.

Az én lelkem pedig az idő múlásával lett egyre fagyosabb. Szépen lassan elszivárgott belőlem minden életkedv. Miután rájöttem, hogy reményeim hiábavalók, nem kergettem többé hamis vágyakat. Nekem nem hiú ábrándokra volt szükségem, hanem Taehyungra.

Amíg én egyre keserűbbé és gyengébbé váltam, ő csak szebb lett. Olyan volt, akár egy virág, amit az én szenvedésem éltet. Miért nem tettem semmit mindezek ellenére? Mert gyáva voltam. Éjszakákat virrasztottam át azokon az érzéseken gondolkozva, melyeket a legtökéletesebben próbáltam elrejteni mindenki elől.