Az életemet leginkább a tökéletes jelzővel tudtam jellemezni. Sohasem voltam rossz tanuló, voltak szerető szüleim és egy békés családi otthonom. Később egy olyan állásom, amit imádtam, és talán a legfontosabb dologként az életemben ott volt Ő. Namjoont még gimnazista éveim alatt ismertem meg, mikor nyári munka keretei között egy kávézóban dolgoztam. Elsőre nem volt szimpatikus. Egy elkényeztetett kőgazdag kölyöknek gondoltam egészen addig, amíg a sokadik napon meg nem kért, hogy csatlakozzak hozzá egy kávéra. Onnantól kezdve teljesen megváltozott a véleményem.  Egyre többet beszélgettünk, rengeteget mesélt magáról. Rájöttem, hogy a látszat sok esetben csal, hiszen hiába a 3 BMV a garázsban, az ő gyermekkora fele annyira nem volt boldog, mint az enyém. Persze, szerették őt a szülei, de nem volt rá sose idejük. Mesélte, hogy az apjának van egy vállalkozása és, ha úgy ítéli meg, hogy elég érett hozzá, Namjoonnak adja a céget.

Miközben egyre többet találkozgattunk és beszélgettünk, én szépen lassan beleszerettem. Tudtam, hogy ő is a saját neméhez vonzódik, de nem akartam az érzéseimmel bombázni. Már csak azért sem, mert bennem végre egy igazbarátra lelt és a világért sem akartam ezt tönkretenni. Egy átbulizott éjszaka után azonban mindent bevallott nekem. Nem volt semmiféle letérdelős „Leszel a párom?” típusú kérdés, nem kellettek szavak. Akkor már úgy, hogy tudtuk mit érez a másik evidensnek tűnt, hogy mi akkor mostantól együtt vagyunk.

 Az elejétől fogva lángolt köztünk a szerelem és egy pillanatra sem tűnt úgy, hogy valaha kialudna. Rajongtam érte. Kölcsönösen támogattuk egymást az érettségi nehéz időszakában, majd a főiskolán is. Később az apja - ígéretéhez híven - Namjoonnak adta a cég irányítását. Nam felvetette az ötletet, miszerint költözzünk össze és nekem nem is kell dolgoznom, hiszen a cég remekül megy, majd ő eltart mindkettőnket. Először tiltakoztam, mondván ezt azért mégsem vállalhatja be, azonban addig erősködött, míg belementem.

Úgy szól a mondás, hogy lakva ismeri meg az ember a másikat. Ilyenkor ismeri meg mindenki társa rigolyáit és ez sokszor veszekedésekhez, végül pedig a szakításhoz vezet. Kezdetben rettegtem ettől. Ennek ellenére, kellemes csalódásban volt részem, ugyanis mi még így is képesek voltunk boldogan élni. Volt azonban ennek egy árnyoldala is: Namjoonnak a cég miatt rengetegszer kellett üzleti útra mennie és én sajnos nem tarthattam vele. Az a pár nap mindig egy örökkévalóságnak tűnt, amíg nem volt velem. Azonban, mikor egy teljes hónapra kellett elutaznia Amerikába, egy világ tört össze bennem.

Kikísértem a reptérre, pedig nem szoktam. A kocsiban végig szorongattam, gondolván, hátha ezzel el tudom érni, hogy ne menjen. A reptéren pedig a búcsúzásnál megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim, meg sem próbáltam visszatartani. Semmi értelme nem lett volna. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába. Soha nem féltettem, mikor elment, most mégis, mint valami hatodik érzék azt súgta nekem, hogy nem kéne elutaznia. Végül muszáj volt őt elengednem azzal a kikötéssel, hogy amint leszállt a repülőről felhív, hogy megnyugodjak, épségben odaért. Hazavitettem magam a sofőrrel, miközben folyamatosan azon jártak a gondolataim, hogy mi van, ha Namjoonnal történik valami út közben. Rettegtem, még a gondolatától is hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, hogy esetleg elveszítem. Otthon 10 percenként ellenőriztem a telefonom, hátha kaptam tőle üzenetet, habár nagyon jól tudtam, hogy még nem érkezhetett meg, ahogyan azt is, hogy feleslegesen nézem, mert maximum hangerőre állítva nyilván meghallom. Végül néhány óra elteltével megszólalt, azt jelezve, hogy üzenetem érkezett. Namjoontól jött, és ez állt benne:

„Megérkeztem, megnyugodhatsz. Nem tudlak felhívni, rohannom kell máris egy megbeszélésre. Majd beszélünk. Nagyon szeretlek!  - Nam”

Végül úgy döntöttem, hazamegyek a családomhoz, míg a szerelmem távol van, ugyanis hatalmasnak tűnt a lakásunk nélküle és nem tudtam elfoglalni magam. Minden nap beszéltünk telefonon és skypeon is, de ezek egyáltalán nem tudták pótolni őt magát. Piszkosul hiányzott és számoltam a napokat addig az időpontig, mikor utazik haza. Az a rossz előérzet, azonban csak nem akart eltűnni. Folyamatosan ott motoszkált az agyam egy eldugott kis részében, akármennyire próbáltam onnan kiűzni. Így viszont nem tudtam teljes mértékben kiélvezni a családommal és a barátaimmal eltöltött időt. Minden alkalommal, mikor eszembe jutott, hogy történhet vele valami, összeszorult a gyomrom és legszívesebben abban a pillanatban elsírtam volna magam. Nem egyszer eszembe jutott, hogy fogom magam és egész egyszerűen repülőre ülök. Mellette akartam lenni. Nem, mintha bármi rossztól meg tudtam volna védeni, de talán nyugodtabb lettem volna.

Egy hónap múlva ismét a lakásunkban voltam és készülődtem. Csinálni akartam egy meglepetést Namjoonnak, mire hazaér. Édesanyámnak hála nem voltam teljesen tapasztalatlan a konyhában. Odaadta a szakácskönyvét, én pedig elkezdtem elkészíteni egy háromfogásos vacsorát. Nem kapkodtam, tudtam, hogy bőven van időm, hiszen leggyorsabban is 19 óra a repülőút. Nagyon lassan haladtam a vacsora elkészítésével, mert mindig kiesett valami a kezemből. Újra előtört a félelmem, olyannyira, mint mikor elbúcsúztunk a repülőtéren. A kezeim remegtek, néha azt is elfelejtettem éppen miért vettem ki egy hozzávalót a hűtőből. Tudtam, hogy nem szabad rá gondolnom, mert éreztem, hogy ha egy kicsit többet kezdek agyalni a kelleténél, rögtön elsírom magam. Nagy nehezen, miután mindennel végeztem és az egész házat ki is takarítottam, leültem tévézni. Nem igazán kötött le a műsor, de mivel aludni nem tudtam, ezt gondoltam a legjobb időtöltésnek. Néhány óra tévézés után egyre jobban éreztem, hogy csukódnak le a szemeim. Nyugodtan hajtottam álomra a fejem, bízva abban, hogy mire felébredek, Namjoon már itthon lesz.

Hirtelen riadtam fel valami éles hangra. A vérnyomásom az egekben lehetett, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy azt hittem, átszakítja a mellkasom.  Pár percbe telt, mire magamhoz tértem és rájöttem, hogy a tévében szól a sziréna. Valami közúti balesetet mutattak a híradóban. Nem is szenteltem neki nagy figyelmet, amíg az egyik pillanatban rá nem tévedt a tekintetem a képernyőre. Az egyik hordágyon, mintha Namjoon arcát véltem volna felfedezni. Nem akartam hinni a szememnek. Többször is jól megnéztem, egészen addig, amíg el nem homályosult a látásom. Abban a pillanatban a könnyeim záporként kezdtek zúdulni, én pedig a nappali közepén estem össze. Ki tudja, meddig zokogtam a földön ülve. Teljesen elveszítettem az időérzékem. Tőlem aztán lehetett pár perc, de akár pár óra is. Amikor öntudatlan zokogásomból kissé magamhoz tértem, egyből rohanni kezdtem kifelé a lakásból. Hiába volt november és alig 5 fok, én úgy, ahogy a meleg lakásban voltam, egy pólóban szeltem az utcákat. Szerencsémre annyi lelki erőm még volt, hogy felfogjam, melyik kórházba vitték. Megállás nélkül loholtam, amíg el nem értem az épületet.

A recepciónál lélekszakadva és hadarva magyaráztam, kit keresek és miért hozták be. Amint megkaptam a szükséges információt, a lifttel nem is törődve lépcsőztem fel a 4. emeletre, a 420-as kórterembe. Így mégis csak gyorsabb volt. Nem készültem fel arra a látványra, amit fogadott: Nam az ágyon feküdt, gyönyörű arcán sebek éktelenkedtek, a szülei mellette álltak. Érkezésemre mindketten az ajtó felé fordultak.

- Jó estét! – köszöntem egy meghajlás kíséretében. – Rohantam, ahogy tudtam. Mi történt? Hogy van?  - Mondandóm végére szemembe ismét könnyek gyűltek.

- Szia, Hoseok! Mi is csak most jöhettünk be hozzá. Azt mondta az orvos, nem sokára itt lesz és elmond mindent. - Fél órán keresztül mászkáltam idegesen Namjoon kórtermében fel és alá, mikor nyílt az ajtó és belépett rajta egy orvos. 

- Jó napot kívánok! Sajnos nem szolgálhatok jó hírekkel. A páciens kómába esett.  – Ennél a mondatnál mintha fejbe vágtak volna.  A doki láthatta rajtam és Nam anyukáján, hogy teljesen összetörtünk. – Kérem, próbáljanak megnyugodni. Mindent meg fogunk tenni a páciensért, ami módunkban áll. Ha itt tartózkodnak, mikor felébred és esetleg nem emlékszik dolgokra, ne essenek kétségbe, ez ilyenkor normális, csak hívjanak azonnal egy orvost. Nem gyakran szokott előfordulni, de közölnöm kell önökkel, hogy hosszabb kóma esetén előfordulhat sajnálatos módon amnézia is.  Kérem, jöjjenek velem. Néhány papírt ki kell tölteniük. –  Nam szülei követték az orvost én pedig egyedül maradtam vele. Közelebb mentem hozzá és leültem az ágya mellé. Ismét sírni kezdtem. Bele sem mertem gondolni, mi lenne, ha a szerelmem  felébredne, és nem emlékezne semmire. Az nem történhet meg.

Kezdetekben próbáltam a körülményekhez képest pozitívan állni a dolgokhoz. Minden nap bent voltam nála, az éjjeliszekrényre mindig vittem friss virágot. Az éjszakák nagy részét a kórházban töltöttem. Azonban, mikor 3 hónap múlva a szerelmem ugyanolyan mozdulatlanul feküdt azon az ágyon, kezdem feladni minden reményt. Időközben hazaköltöztem a szüleimhez, mert hiába voltam keveset otthon, nem bírtam a magányt, annak ellenére, hogy az életkedvem a napok múlásával lett egyre kevesebb. Nem voltam senkivel kommunikatív, ha kérdeztek, tömören válaszoltam, de ennyire tellett tőlem.

Pontosan három és fél hónap telt el a baleset óta. Bent voltam Namjoonnál és a kezét fogva meséltem neki. Nagyjából a nem túl hosszú és szerves mondandóm közepénél, mintha megmozdította volna a kezét. Lefagytam egy pillanatra. Mikor azonban már hangokat is képzett, rohantam a folyosóra és nem törődve az illemmel elkezdtem kiabálni egy orvosért, aki kiküldött a kórteremből, amíg vizsgálta. Ezer évnek tűnt, mire végre nyílt az ajtó és Nam orvosa kilépett rajta. Elmondta, hogy Namjoon néhány évre visszamenőleg nem emlékszik semmire. Arra kért, menjek be hozzá, hátha felismer. Azonban, mikor értetlenül pislogott rám és a szemében nem láttam azt a szerelmes csillogást, ami mindig ott égett, nem bírtam tovább. Ismét záporozó könnyeimmel rohantam el.  Az eddig tökéletesnek gondolt világom hirtelen hullt apró darabokra. Mint egy buborék, melyeket annyira szerettem gyermekkoromban. Hiába fújtam őket hatalmasra, egy idő után akkor is kipukkadt.  Nem tudtam elhinni ezt az egészet. Valahol még reménykedtem benne, hogy ez egy rémálom és fel fogok ébredni, méghozzá úgy, hogy ő mellettem fog feküdni, majd megkérdezi, mi baj van, én pedig odabújok hozzá. Azonban hiába reméltem, nem ébredtem fel. Nem egy tovatűnő álom volt, hanem bizony a kőkemény valóág.

Egy év telt el azóta. Szinte megőrültem a hiányától. Úgy éreztem magam, mint egy szellem. Csak halvány árnyéka voltam az egykori vidám önmagamnak. Ha mosolyogtam is, az sem volt őszinte, csak a külvilág megnyugtatására szánt hamis álca. A kezdeti időszakban ki sem mozdultam a szobámból. Alig ettem és aludtam napokig, csak az ablakpárkányomon ültem, és üveges tekintettel bámultam kifelé.  Próbálkozhattam volna azzal, hogy elmondom neki, én vagyok a párja, de ez még a filmekben sem működik. A kapcsolatunkat nem lehetett volna ugyanolyanra formálni, mint amilyen a baleset előtt volt. Nem akartam ráerőltetni magam tudva, hogy halvány fogalma sincs arról, ki vagyok. Még mielőtt hazaengedték volna összeszedtem minden holmim a lakásunkból, azokkal a dolgokkal együtt, amik velem kapcsolatosak voltak. Most már végleg hazaköltöztem a családi házba. Menekülhettem volna az alkoholba, vagy az egyéb tudatmódosító szerek nyújtotta álomvilágba, de úgy véltem, azzal semmit nem oldanék meg, ahogyan az öngyilkossággal sem. Tudtam, hogy egyszer tovább kell majd lépnem, de egyelőre erre nem voltam képes.

Úgy döntöttem, a legjobb ötlet visszamenni abba a kávézóba dolgozni, ahol először találkoztunk. Azt nem felejtette el, hogy mindig ott indította a reggelt. Tudtam, hogy nem adja vissza az együtt töltött éveket, de muszáj volt a közelében maradnom. Így minden nap láttam és csak remélni tudtam, hogy egyszer majd megkér, csatlakozzak hozzá egy kávéra. Akkor talán újra tudnánk kezdeni.