Kedves Mingyu!
Tudom, hogy soha nem fogod ezt a levelet olvasni, mert a megírása után kidobom, összetépem, vagy elégetem, mint az összes többit. Soha nem fogod megtudni, min megyek keresztül, hogy hogyan érzek. Akkor mégis mi értelme van a múlton merengni, újra feltépni a régi sebeket? Ha racionális akarok lenni, akkor semmi. De számomra ez talán tud valamilyen segítséget nyújtani. Így el tudom fogadni ezt az egészet. Elfelejteni soha nem foglak tudni, sem azt, ami köztünk volt.
Emlékszem még arra, mikor vágyakozó pillantásokat vetettünk egymásra a próbateremben. Mikor éjszaka arra kértél, hadd aludj velem, és olyan aranyosan bújtál hozzám. Aztán egy kis idő után szerelmet vallottál nekem. Azok voltak életem legboldogabb napjai. Az elkapott szerelmes pillantások egy-egy fanmeetingen, vagy koncerten, a lopott csókok az autó hátsó ülésén a többiek mögött. A túlfűtött éjszakák, melyekről a szobám mesélni tudna. A világ legboldogabb és legszerencsésebb emberének éreztem magam. Együtt azt is átvészeltük, mikor a banda rájött a kapcsolatunkra.
Nem is tudom pontosan mikor kezdtek a viharfelhők gyülekezni, de rövid idő alatt minden teljesen megváltozott. Nem értettem, mi történt, de elkezdtél kerülni. Folyamatosan kutattam az emlékeimben, mit csináltam rosszul. Hogy mondtam, vagy tettem-e valami olyat, amivel esetleg megbántottalak. Azonban hiába kerestem, nem találtam semmit. Aztán jött az a gondolat, hogy talán valamelyik tag mondott neked valamit rólam, de hamar be kellett látnom, hogy senkinek nem lenne érdeke szétszedni minket. Próbáltam beszélni veled, megtudni, mi a baj, de te olyan rideg és távolságtartó voltál. Végül kinyögted, hogy már nem vagy boldog. Mit tehettem volna? Mindennél jobban szerettelek, nem tarthattalak magamnál, ha egyszer menni akartál. Mit éreztem akkor? Először ürességet, aztán utána hatalmas, pokolian kínzó fájdalmat. Éjszakákat sírtam végig. Nem láthattad, de a sminkesek órákig dolgoztak, hogy elviselhető kinézetet varázsoljanak nekem. A koncerteken sem tudtam teljesen ellazulni. A könnyeim égették a szemem, próbálva utat törni maguknak, de nem hagytam. Nem szabadott. Láttalak minden nap, mégis hiányoztál. Téged viszont látszólag nem viselt meg, mi több vidámabbnak tűntél. A képzeletembe és álmaimba menekültem. Rájöttem, hogy nem kifejezettem rossz látni téged minden nap, így éjszaka többet álmodtam veled. Arra a néhány órára ismét boldog lehettem.
Aztán valami ismét megváltozott. A többiek is furcsák lettek. Ha beléptem valahová, hirtelen hallgattak el, mintha valamit titkoltak volna előlem. Kiderült, hogy igazam volt, mikor az egyik táncpróbára kézen fogva jöttél be Jeonghannal. Értetlenül kapkodtam a fejem, de csak tíz lesütött szempárt láttam. Nem tudom, emlékszel-e rá, de kirohantam a teremből, Joshua pedig néhány perc múlva utánam jött. Sokat beszélgettünk akkor, és utána is. Elmondta, hogy tudja mit érzek, hisz ő a gyakornoki idő óta táplált érzelmeket Jeonghan iránt. Akármennyire is közel kerültünk egymáshoz, nem jutott eszünkbe máshogy tekinteni a másikra. A barátságunk ellenére rettenetes volt nap mint nap látni a szerelmes öleléseiteket, lopott csókjaitokat. Azt hittem, belepusztulok.
Idővel sikerült valamelyest hozzászoknom, uralkodnom az érzéseim felett, és most itt vagyok. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy most kivételt teszek, és ezt a levelet odaadom neked. Aztán meggondolom magam. Lehet, hogy több kárt csinálnék vele, mint hasznot. Nem vagyok önző, nem akarom tönkretenni a kapcsolatotokat. Attól még nekem semmivel nem lesz jobb. Tulajdonképpen, egyikőtökre sem haragszom. Kéne? Nem érek el vele semmit. Kit hibáztassak? Jeonghant? Amiért a szépségével elrabolta a szíved? Vagy téged? Amiért engedtél az iránta táplált szerelmednek? Ki vagyok én, hogy emiatt bárkit is elítéljek? Azt hiszem, lassan talán sikerül elfogadnom ezt a helyzetet, bár még mindig rettentően fáj. És tudod, mit kívánok? Egyszer bár szeretne engem úgy valaki, mint ti egymást.
Legyetek boldogok!
Wonwoo
